Amerika a Föld egy korábban egységes kontinensnek tekintett része. Ma általában szuperkontinensnek tartják (lásd még: Eurázsia), amely két különálló kontinenst foglal magába: Észak-Amerikát (ezen belül Közép-Amerikát és a Karibi-szigeteket) és Dél-Amerikát. Amerikát a 15. századi felfedezése óta Újvilágnak is nevezik az európaiak.
Amerika nevét Amerigo Vespucci olasz utazóról kapta, aki 1499-től 1504-ig beutazta Dél-Amerika északi és nyugati partvonalát. 1507-ben egy német földrajztudós javasolta először, hogy a földrészt az akkor még felfedezőjének hitt Amerigo Vespucciról nevezzék el – noha nem sokkal később kiderült, hogy a tényleges felfedező Kolumbusz Kristóf, (1492) volt, az elnevezés megmaradt, Cristóbal Colón nevét pedig egy ország, Kolumbia, az USA fővárosának hivatalos neve, a District of Columbia, Kanada egy tartománya (Brit Columbia), több város, hegy, gleccser és folyó őrizte meg. Maga az Amerika elnevezés csak a 16. század után terjedt el.
Amerika az a földrész, melyet a legtöbb térítő és sarkkör szel át: északról délre haladva az Északi-sarkkör, a Ráktérítő, az Egyenlítő és a Baktérítő érinti, egyedül a Déli-sarkkör nem halad át rajta. Feltűnően hasonlít egymásra Észak- és Dél-Amerika: mindkettő délre egy csúcsban végződik. További hasonlatosság az északi és déli földrész között, hogy mindkettő nyugati oldalán, a Csendes-óceán partja mellett hatalmas gyűrődés emelkedik. A két hegyrendszer között az egyiknél és a másiknál is kiterjedt alföldek terülnek el, melyeken jól kifejlődött folyamrendszerek alakultak ki.
Amerikát északon a Beaufort-tenger, keleten az Atlanti-óceán, nyugaton a Csendes-óceán határolja. Legészakibb pontja a Murchison-fok, a 72° északi szélesség és a 93° 40' nyugati hosszúság alatt, legdélibb pedig a Horn-fok a déli szélesség 55° 59' és a 67° 30' nyugati hosszúság alatt. A Horn-fok másik neve: "Üvöltő 60-asok"
Amerika a második legnagyobb kontinens: 39 000 648 km². A szám soha nem állandó, hiszen a sarkvidék ingadozása miatt a földrész területe váltakozik.
Amerika néhány évszázados fejlődése során sok tekintetben utolérte vagy megelőzte Európát. Magáévá tette az európai, majd sok sajátosságot hozzátéve kialakította a maga amerikai kultúráját – ebben élen jár az Amerikai Egyesült Államok, sőt, mikor amerikai kultúráról beszélünk, elsősorban ennek az országnak a kultúráját értjük alatta, mint ahogy az Amerika szó is a köznyelvben mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokat jelenti.
Amerikának ezzel a nyugati felgyűrődésével szemben a keleten csak középmagas röghegységei vannak, mint például északon az Appalache-hegység, aminek széles, száraz völgyeit hajdani gleccserek formálták.
Amerika felszínének kétharmada alföld. Északon és Délen ezek a földek voltaképpen sztyeppék (a sztyeppe neve Dél-Amerikában „pampa”), míg középütt fás részek találhatók.
Amerika az óriás folyamok hazája. Fő vízválasztója Észak-Amerikában a Sziklás-hegység, Dél-Amerikában az Andok. Mindkettő a kontinens nyugati részén húzódik végig, így a folyók nagy része közvetve vagy közvetlenül az Atlanti-óceánba vezeti le a felszíni vizeket. A Csendes-óceánba érkező folyók ugyan a több csapadék miatt általában bővizűek, de rövidek. A Jeges-tengerbe ömlő folyók hosszú időre befagynak, gazdasági jelentőségük csekély.
A tágas medencében a sok csapadéknak köszönhetően alakult ki Dél-Amerika óriásfolyama, az Amazonas. Vízgyűjtő területe, vízbősége egyaránt a legnagyobb a Földön. Az Andokban ered három forrásával, majd az Egyenlítőt kísérve széles tölcsértorkolattal éri el az Atlanti-óceánt. Észak-Amerika legnagyobb folyója a Mississippi. Missouri nevű mellékfolyójával együtt óriási mennyiségű hordalékot szállít, és hatalmas deltát építve torkollik a Mexikói-öbölbe. A Szent Lőrinc-folyó hosszú,jól hajózható tölcsértorkolata a világ egyik legforgalmasabb belvízi hajóútja. Dél-Amerikában hasonlóan hosszú, széles torkolata van a Paraná folyónak. Kikötésre azonban kevés alkalmas, mivel a nagy mennyiségű hordalékból zátonyokat épít a híres La Plata torkolatban.
Amerika legjelentősebb tórendszere az észak-amerikai Nagy-tavak, amely a jégkorszaki jég által kimélyített medencékben alakult ki. Az öt tó: Felső-, Michigan-, Huron-, Erie- és az Ontario-tó.
Dél-Amerika állóvizekben szegény. Egyetlen jelentős tava, a Titicaca-tó azonban a legek sorába tartozik: Földünk legmagasabban fekvő hajózható tava.
Amerika legnagyobb vize a Nagy-tavak rendszere.Összterülete két és félszer nagyobb Magyarországnál.A tavak neve: Felső-tó, Michigan-, Huron-, Erie- és Ontario-tó. Az Erie- és az Ontario-tavat összekötő folyón alakult ki a Niagara-vízesés.
2. Mérsékelt éghajlati övezet
3. Trópusi éghajlati övezet
Az északi területeken termesztenek tavaszi búzát, a délebbi területeken már őszi búzát vetnek.
Észak-Amerika leghíresebb és védett állata az amerikai bölény. Észak-Amerika legnagyobb testű szárazföldi emlőse, mely korábban az Egyesült Államok és Kanada területén nagy hordákban élt. Mára sajnos nagyon megcsappant a létszáma.
Vörös Erik fia, Leif Eriksson már tudatosabban vágott neki az óceánnak, megkeresni a korábban felfedezett országot, Ő Vinlandnak, azaz szőlőországnak, Marklandnak (faországnak) és Hellulandnak (kőországnak) nevezte el az általa felfedezett területeket, melyek valószínűleg a Baffin-sziget (Helluland), Labrador (Markland) és Új-Fundland (Vinland) lehettek. Nem telepedett azonban meg, így az izlandi felfedezésekről a világ évszázadokon át nem is tudott.
1483-ban nagy feltűnést keltett Kolumbusz Kristóf (Cristoforo Colombo) azon állítása, miszerint az Ázsia és Európa közti távolság nem lehet túl nagy, és ő vállalja, hogy nyugat felé hajózva Japánt és India keleti szigetvilágát hamarosan eléri. 1492. augusztus 3-án útra kelt tehát, és 1492. október 12-én ki is kötött a mai Watling-sziget (Guanahani, Bahama-szigetek) partjainál. Kolumbusz olyannyira abban a hitben élt, hogy Indiában jár, hogy még háromszor visszatért (1493–1496, 1498, 1502), felfedezve a Kis-Antillákat, Jamaicát, Trinidad szigetét, Panamát és Hondurast, majd 1506-ban abban a tudatban is halt meg, hogy ahova többször is elhajózott, az India volt.
Kolumbusz hajózásai és bejelentése kalandorok valóságos áradatát indította el a nyugati tenger irányába. Giovanni Caboto olasz utazó eljutott Új-Funlandra, és innen a keleti part mentén egészen Floridáig hajózott. Pedro Álvares Cabral portugál tengernagyot egy tengeráramlás sodorta Dél-Amerika partjaihoz, s az itt található vörös törzsű fák után a Brasil nevet adta a vidéknek. A spanyolok húsz esztendő alatt behajózták Amerika keleti partvidékét: Ferdinand Magellan 1521-ben felfedezte a földrész déli átkelőjét, a róla elnevezett Magellán-szorost.
A 18. század végén Dél-Amerika nyugati részét a spanyolok, Brazíliát a portugálok birtokolták. Közép-Amerika és Mexikó valamint Kuba és Hispaniola egy része a spanyolok kezén volt, még Kanada és a Karib-tenger szigetvilágának döntő része Anglia gyarmatának számított. Dánia és Svédország csekély jelentőségű gyarmatait részben az angoloknak, részben pedig az amerikaiaknak adta át, Franciaország és Hollandia viszont megőrzött kisebb területeket a Karib-térségben.
A 19. század első éveit az határozta meg, hogy a kontinentális zárlat gyakorlatilag elzárta Európát az újvilágtól, csupán Anglia tartott kapcsolatot elsősorban észak-amerikai gyarmataival és az Egyesült Államokkal. Anglia azonban kieső jövedelmeit az amerikai hajók kifosztásával kívánta pótolni, ami háborús konfliktust idézett elő a két ország között (1812-1814), amely nagy áldozatokat kívánt mindkét fél részéről, de döntést egyikük sem tudott kicsikarni. A Napóleoni időszakban kialakult szituáció meghatározóan befolyásolta az amerikai kontinens fejlődésének 19. századi irányvonalát. Franciaország legjelentősebb még meglévő amerikai gyarmatát Louisianát eladta az Egyesült Államoknak, mivel az gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné vált. A másik francia terület, a többségében néger rabszolgák által lakott Nyugat-Hispaniola kihasználva a franciák tehetetlenségét fellázadt és 1804. január 1-én a felkelők kikiáltották Haitit, a nyugati félteke első néger köztársaságát, Amerika második független államát. A Haiti események nagy hatást gyakoroltak Dél-Amerikára, ahol a spanyolok merev magatartása már megérlelte a helyzetet a konfliktusok kiéleződésére. Az egymástól szinte teljesen elzárt tartományok elitjeinek lehetőségei rendkívül szűkek voltak, a vezető tisztségeket mindig az anyaországból érkező hivatalnokokkal töltötték be, így a már több generáció óta elvándoroltak lehetőségei végletesen beszűkültek. Ezek a feszültségek akkor erősödtek fel, amikor a francia megszállás alatt álló Spanyolország nem tudta megfelelően ellenőrizni gyarmatait. A forradalom 1810-ben Buyanos Airesben tört ki és villámgyorsan végigsöpört egész Dél-Amerikán. Az 1810-es évek közepén a spanyolok gyakorlatilag a kontinens északi területeire szorultak vissza, a Simon Bolivar által vezetett felkelők csaknem mindenütt győzelmet arattak. Ám Napóleon veresége lehetőséget biztosított Spanyolország számára erőforrásainak hatékonyabb koncentrálására, ami hamarosan éreztette is hatását. A spanyolok ellentámadása Buyanos Aires kivételével valamennyi forradalmi központot felszámolt, ám ezek jórészt csak látszat sikerek voltak. Több tényező gátolta a spanyolok uralmának rekonstrukcióját. Egyrészt a Szent Szövetség nem állt ki a spanyolok mellett, ez pedig aláásta a királyi hatalom tekintélyét. A hadseregben terjedtek a liberalizmus eszméi, az egyik Amerikába indított hadsereg Cadizban fellázadt és csak francia segítséggel sikerült megakadályozni a király elűzését. Másrészt viszont a spanyolellenes mozgalmak hatására Brazíliában is megmozdulások kezdődtek a portugálok ellen. Portugália komolyabb összecsapások nélkül 1822-ben kompromisszumot kötött gyarmatával, a portugálok kivonultak az országból és elismerték függetlenségét, de a Brazil császárság élére a portugál királyi család tagjai kerültek. A spanyolok az 1820-as évek elejére kénytelenek voltak beismerni vereségüket. Tárgyalások kezdődtek, melyek eredményeként 1821-ben a Cordobai szerződésben Spanyolország elismerte Argentína, Chile, Peru, Paraguay, Bolívia, Kolumbia, Mexikó, Ecuador és a Dominikai Köztársaság függetlenségét.
A konfliktusok ezzel korán sem oldódtak meg. Az újonnan létrejött államok között háborúk robbantak ki, Chile megszállta Bolívia tengerparti területeit, még Brazília bevonult a mai Uruguay rendezetlen státuszú területére, de az indiánok helyzete sem volt megoldott, ezt végül a legtöbb helyen tömegmészárlások "oldották meg". 1825-ben sor került Uruguay függetlenségének elismerésére is, miután a helyi fegyveres csoportok kiűzték a brazil megszállókat. A másik feszültséggóc északon alakult ki, ahol Kolumbia a mainál jóval nagyobb területtel alakult meg, magába foglalva a mai Venezuela és Panama területét is. Venezuelában, amely a spanyolok elleni felkelés egyik bázisának számított, a kolumbiai uralommal sem voltak megelégedve, így 1830-ban sor került az ország függetlenségének kikiáltására. Közép-Amerikában a spanyolok igyekeztek megőrizni pozícióikat, de hamarosan kénytelenek voltak innen is távozni és Kubába vonultak vissza. A helyi vezetők elképzelése az volt, hogy Salvador néven egy föderatív köztársaságot szerveznek, ám a lokális érdekcsoportok meggátolták ezt, így az 1840-es évek elejére a térség több kisebb államra hullott szét, létrejött Costa Rica, Guatemala, Honduras, Salvador és Nicaragua, még Belize brit uralom alá került. Végül Floridát a spanyolok eladták az Egyesült Államoknak, így teljesen kiszorultak az amerikai szárazföldről.
A 19. század második fele nem hozott olyan drámai változásokat, mint az első évtizedek. Nagy megdöbbenést keltett az oroszok megjelenése Alaszkában, ám a cár nem tulajdonított nagy jelentőséget a rendkívül távoli tartománynak, így 1867-ben eladta azt az USA-nak. Ezzel párhuzamosan az USA hadserege megtörte a préri indiánjainak ellenállását, az utolsó felkelést 1890-ben verték le. Még korábban 1846 és 1848 között az USA mintegy 2 millió négyzetkilométernyi területet foglalt el Mexikótól, majd később még vett is területeket a közép-amerikai országtól. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasága gyorsan fejlődött, népessége nagymértékben növekedett. Ezt a folyamatot törte meg a belső gazdasági, társadalmi és hatalmi konfliktusok egymásra rétegződéséből kibontakozó amerikai polgárháború (1861-1865), mely hatalmas pusztítást okozott, de végül a rabszolgaság felszámolását és az Unió egységének megszilárdulását eredményezte. Az 1860-as években két további konfliktust kell kihangsúlyoznunk, egyrészt Habsburg Miksa francia támogatással végrehajtott mexikói expedícióját, amelynek végén a mexikói császárt Benito Juarez forradalmárai agyonlőtték. Dél-Amerikában 1865-ben tört ki az ún. Hármasszövetség háborúja. Ennek keretei közt Brazília, Argentína és Uruguay szövetsége támadt rá Paraguayra, ám a túlerő ellenére még sem sikerült a szövetségeseknek győzelmet aratniuk, mert Paraguay egymás ellen ingerelve ellenfeleinek vezető politikusait és fellázítva a hátországban még élő indián törzseket olyan belső problémákba sodorta ellenlábasait, hogy azok 1870-ben békét kötöttek Paraguayjal. A békekötés nem csak államközi, hanem belpolitikai, pártok között létrejövő egyességeket is tartalmazott, pl. Urugayban a két vezető politikai erő gyakorlatilag felosztotta egymás között az országot. Érdemes megjegyezni, hogy azóta Dél-Amerika államai között gyakorlatilag nem alakultak ki háborús konfliktusok egészen napjainkig. A térségben még egy fontos változás történt a század végén, 1889-ben a népszerűtlenné váló II. Péter brazil császárt elűzték trónjáról, és kikiáltották a köztársaságot, felszámolták a világon utolsóként a rabszolgaságot.
Amerika vezető hatalma egyértelműen az Amerikai Egyesült Államok lett, mely ki is használta erőfölényét konkurenseivel szemben. A Monroe-elvre hivatkozva 1898-ban az amerikaiak megtámadták Spanyolországot és az Atlanti-Óceánon áthajózó spanyol flottát Kuba déli vizeinél tönkreverte a rendkívül korszerű amerikai hajóhad. A háborút lezáró békében Spanyolország átadta Kubát és Puerto Ricót a győztesnek és feladta utolsó amerikai területeit. Ez az aktus szimbolikusan is lezárta a 19. századot Amerika történelmében, amely során a spanyolok és a portugálok kiszorultak a földrészről.